A dolog nem mostanában történt ugyan, de egy napokban történt eset kapcsán újra eszembe jutott. És mivel elkezdtem magamban “röhögni”, csak el kellett mesélnem a sztorit a többieknek is.

Történt ez egy olyan lakótelepen, ahol a régi lakók pont elértek a nyugdíjazásig. Ez azért kiemelendő, mert általában nyugalomra vágyva keltek fel minden nap: nem siettek sehova. Sajnos pont ez nem jött össze: akkoriban sokszor dolgoztunk a környéken. Még pont nagyon jó áron voltak a lakások, fiatal, az életet kezdő pároknak ideális volt.

Éppen a régi vezetékeket szedtem ki a helyükről a szomszéd lakás helyéről. Mivel jól be voltak gipszelve, néhol bizony a gépet is használnom kellett. Nem voltam halk, bár igyekszik az ember lábujjhegyen közlekedni a hangos munka közepette is. Dél körül járt az idő, sok már nem volt hátra, be szerettem volna fejezni. Utána enni, mert éhes voltam már. Nagyon.

Kopogtattak. Tapasztalatból a kukucskát használtam először (ha esetleg olyan jön, akkor ki tudjak szólni: nincs itthon senki). A szomszédban lakó hölgy volt, láttam már 1-2-szer a héten. Nyitottam az ajtót.

“Át akar jönni?” - se puszi, se pá, egyből bele a közepébe.

“Nem, köszönöm, dolgozom és koszos is vagyok.”

“Na de mit csinál, át akar jönni??”

“Nem szeretnék, hoztam ebédet magammal.”

“Na de komolyan, most át akar jönni vagy mi van???!!!”

(hűha ennek fele sem tréfa - gondoltam magamban - de erőszakos, ha ezt a feleségem otthon megtudja…)

“Köszönöm kedvességét, éhes vagyok, ez tény, de nem szeretnék Önnél ebédelni. Koszos is vagyok, és ha az ebédemet hazaviszem, az a feleségemnek esik majd rosszul. Finomat és jól főz. Kidobni pedig nem szeretném, hazudni meg pláne.”

Elkerekedett a szeme, majd ahogy jött “in medias res”, el is viharzott és becsapta az ajtót. Később derült csak ki, hogy ő a vésésre gondolt, mert azt hitte bontom a közös falat. Jó pár napig téma volt a lépcsőházban a fiatal villanyszerelő, aki azt hitte, megkörnyékezték őt.

#villanyszerelés #villanypéter #panel #panelvillanyszerelés #teljesítménybővítés