Édesanyám mesélte nekem ezt a történetet, amiről eszembe jutott pár dolog, és hogy mennyire aktuális még ma is. Két értelemben is, hiszen nekem is vannak már gyermekeim, akiknek szintén nehéz ez a dolog.

Annak idején kisgyerekkoromban egy nagyon barátságos vidéki kis faluban cseperedtem. Mind a mai napig szeretettel gondolok azokra az időkre. Akkoriban még mindenki mindenkinek köszönt, többnyire állandó “versenyzői” voltak az utcáknak, és ha csak látásból is, de mindenki ismert mindenkit.

Bizony-bizony, ugyanúgy mint manapság, akkor is illendő volt nekünk gyerekeknek előre, hangosan köszönni. Én nem voltam ebben a sportban valami jó, ezért gyakran meg is jegyezték felém: “Nem baj na, majd holnap köszönsz, igaz?” Ez nekem annyira megtetszett, hogy szokásommá vált, amikor valakivel találkoztunk, már előre köszöntem: “Majd holnap!”

Hogy ez hogy jön a villanyszereléshez? Ha egy szakinak azt mondod, hogy “Nekem ráér!” vagy “Amikor időd lesz!”, akkor sajnos az a munka bekerül a “majd holnap” kalapba. Ebben semmi rosszindulat nincsen, mert akinek van munkája bőven, az szelektálni kényszerül a sürgős és kevésbé sürgős feladatok között.

S bizony ilyen esetekben nálam is előfordult, hogy “majd holnap”. Még pályám elején voltak ebből adódóan kellemetlenségeim, de megtanultam, hogy jobb minden feladatnak adni egy naptári napot és egy időpontot, azt beírni, legyen az bármilyen távoli. Így van viszonyítási alapom, és nem kerülnek “tologatásra” az aprónak tűnő munkák sem.

Egy jó tanács a végére: ügyfélként soha egyetlen szakembernek se mondjátok, hogy nem sürgős, vagy hogy ráér. Annak soha nem lesz jó vége!